~DAVIAN DEL MORRANO~
Csatlakozott: 2016.03.04.
LEÍRÁS:
Átlagos magasságú, izmos, vállas, nyakas ember. Arca enyhén ráncos, kissé napbarnított. Őszülő haját katonásan rövidre nyírja, hogy a harcban ne lehessen belekapaszkodni. Szakállat, bajszot szintén ebből a megfontolásból csak rövidet növesztett. Testékszereket, gyűrűt, fülbevalót nem hord. Egyszerű, funkcionális öltözetben jár, mely nem gátolja a mozgásban (ing, bőrzeke, és vászonnadrág, csizma, alkarvédők).
Davian egy rendkívül tapasztalt és végtelenül magabiztos fegyvermester. Egykor zsoldos volt, de azok az idők már elmúltak. Céljait tekintve manapság már nem aktív bérkatona, hanem tanár: ifjú harcosokat és fegyverforgatókat képez úton, útfélen. Viselkedését tekintve rettentően kioktató a stílusa, ami sokak szemében visszatetsző lehet. Mindenről megvan a véleménye, és nehéz meggyőzni arról, ha tévedett. Szeret beszélni, és magyarázni. Véget nem érő áradatban képes a zsoldos éveiről mesélni, még akkor is, ha a hallgatóságát a legkevésbé sem érdekli a mondandója. Kissé olyan, mint egy joviális nagyapó, de a tekintete a lándzsájánál is jobban döf, ha valaki annak meri nevezni. Zsoldos évei során az ártatlanok vérét soha sem ontotta, és soha sem vett el erőszakkal senkitől semmit.
Davian del Morrano története. Elbeszéli: saját maga…
„… és még le is írja saját maga. Csak azért mert egy jó kedélyű és végtelenül türelmes pap egy különösen átlagos és eseménytelen év hideg telének unalmas napjain megtanította a betűvetés és az olvasás tudományára. Sokak, leginkább a tanítványaim kérleltek rá hosszas órákon át, hogy írjam meg a memoáromat az utókornak arra az esetre, ha idő előtt találna elvinni valami fertelmes nyavalya.
Most éppen van egy kis szabad időm, így hát beadtam a derekam, leírom a történetemet. Legalábbis egy részét. A lényeget. Mert én már csak ilyen vagyok: csak tömören, lényegre törően. Mert ugyebár az, aki felesleges szavak untató áradatával tölti tele a drága pergament, nem lehet más csak valamiféle szíveket és napokat lopdosó poéta, vagy valami semmirekellő, néplázító szónokféle. Esetleg mindkettő…
A harc tudományáról itt nem talál semmit a mélyen tisztelt olvasó. Az efféle dolgokat leírni nem az én tisztem, majd a nagy hadtudorok papírra vetik helyettem. Az én dolgom amúgy is a szemtől szembeni harc, az igazi élet-halál játszmának az okítása. Az pedig írásban ugyebár nem megy, ezt még a legostobább fajankók is hamar beláthatják.
Tehát itt csak rólam lesz szó. Arról, hogy miként lettem az, aki. Hogy miket tettem azért, hogy az legyek, aki vagyok. Arról fogok mesélni, hogy mit kell tenni azért, hogy valaki elmondhassa magáról: én fegyvermester vagyok. Három egyszerű szó, de így együtt nem több és nem kevesebb az értelmük, mint az, hogy létezem és lélegzem. Ez vagyok én: egy fegyvermester. Leginkább a lándzsa az én mesterségem, de azért elég sokféle gyilokszerszám forgatásának rejtelmeit kitanultam az évek során, míg a harc véres útját jártam. Nem kenyerem az öntömjénezés, de bizton állíthatom: ha velem harcolsz, akkor bizony veszíteni fogsz.
Szinte hallom, ahogy felkacagsz: hogy is lehet valaki ilyen magabiztos? A válasz egyszerű: ha nem hiszel magadban, ha nem vagy teljesen biztos a győzelmedben, ha nem vagy képes bármit megtenni azért, hogy az ellenfeled felett diadalt arass, akkor inkább ki se vond a kardod. Ha képtelen vagy minderre, akkor veszíteni fogsz. Lehet, hogy valahogy sikerül harcképtelenné tenned az ellenfeled. Lehet, hogy meg is tudod ölni. Mégis veszítettél: saját magadat győzted le a másik helyett. Ez velem sosem történhet meg. Én nem magammal harcolok. Ha felemelem a lándzsám, akkor csak és kizárólag az ellenfelemre figyelek. Ezért van az, hogy én mindig győzök. Még akkor is, ha menekülnöm kell. Még akkor is, ha megsérülök. És majd akkor is én leszek a győztes, ha holtan fekszem egy nálamnál jobb harcos lába előtt. Én akkor is győztes leszek. Mindig.
Ezt a leckét a mesteremtől tanultam. Siheder voltam még, a tojáshéj még ott fityegett az alfelemen. De rég is volt! Talán a tizenhatodik, vagy a tizenhetedik tavaszom végén járhattunk, amikor a falumba érkezett egy különös alak: messziről lerítt róla, hogy nem egyszerű mihaszna kalandor. A tekintetéből sugárzott az a fajta végtelen magabiztosság, amit az előbb taglaltam. Amikor felpillantottam a kapálásból, s a szemébe néztem, tudtam, éreztem: ő lesz az, aki megvált engem. Igazam is lett.
Mivel a faluban, ahol akkor laktam nem volt fogadó, találomra kiválasztott egy házat, és ott kért kosztot és kvártélyt egyetlen éjszakára. Talán a sors keze volt, talán az Istenek akarata, de nálunk szállt meg. Egész éjszaka beszélgettünk, és neki elmondtam mindent, ami akkor a fejemben kavargott. Kedves olvasóm, teljesen biztos vagyok benne, hogy el tudod képzelni mily hatalmas sületlenségek lehettek ezek. Ő mégis türelmesen meghallgatott, majd egyszerűen így szólt: Tanulnod kell.
Nem tudom mivel győztem meg arról, hogy utálom a paraszti létet. Sose mondta el, én meg nem kérdeztem. Másnap reggel egyszerűen közölte apámmal, hogy elvisz engem. Apám persze tiltakozott, és rettenetesen feldühödött, de nem mert semmit tenni. Nem szerettem otthon, ezt gondolom kitaláltad, s hogy miért nem: mert többre vágytam a földtúrásnál. Semmi mesés fordulat, semmi hatalmas, nagy dráma, egyszerűen csak ennyi.
Lényeg a lényeg: a későbbi mesterem magával vitt, hiába tett meg apám mindent azért, hogy hat fia közül a legidősebbet otthon marasztalja. Sok-sok évvel később hazamentem egyszer, akkor, amikor már fegyvermesternek mondhattam magam. Apám alig akart megismerni. A testvéreim szintén. Mindannyian azt az életet élték, amitől engem megóvott a jó eszem, a kezdeményező-készségem és a szerencsém. Túrták a földet nap-nap után és egykedvűen várták a halált. Kiábrándító volt, de meggyőzött róla, hogy jól döntöttem: én legalább nem egykedvűen várom a halált. Az, aki engem át fog lökni a Kárpit túloldalára biztos érdekes ember lesz. Én pedig nagyon is szeretem az érdekes embereket.
Pár nap híján fél tucat évet töltöttem el a mesterem oldalán, s közben megismertem a lándzsavívás minden csínját-bínját. Kitanultam mindent, ami ahhoz kellett, hogy a saját lábamra álljak. Harcos lettem. Zsoldos. Felbérelhető katonaféle, aki pénzért küzd és nem holmi hűbérúri eskü miatt. Ebből éltem évtizedeken át. Oda mentem, ahol megfizették a tudományomat. Azt tettem, amit a felbérlőim kértek tőlem. Harcoltam. Győztem. Öltem. Méghozzá nagyon sokat öltem. Ezt a részét az életemnek kissé, de tényleg csak kissé bánom: ugyanis nem szeretek gyilkolni. Néha, vagyis elég sokszor persze kellett, de hát ugyebár, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ez van, nem ejtek miatta könnyeket, mert, mint a korábbiakból kiderült én választottam ezt a mesterséget. Nem kényszerített senki.
A harccal töltött évek során tartottam magam néhány alapelvhez. Minden zsoldos így tesz, még azok is, akiknek nagyon kevés a becsülete. Mindenki mást fogad meg: a saját népem fia ellen nem harcolok, vagy papot nem ölök, vagy azt nem bántom, akinek vörös a haja, ilyesmik. Én azt fogadtam meg, hogy ártatlanok vérét nem ontom, és nem veszek el erőszakkal senkitől semmit. Az ártatlanság persze nézőpont kérdése, de azt hiszem, elég jó harcos vagyok ahhoz, hogy fenntartsam magamnak a jogot efféle nézőpontok kialakítására. Ha én azt mondom, hogy valakit nem ölök meg, akkor nem kényszeríthet senki. Ha megpróbálja, rajta fog veszíteni. Nem szeretem, ha megpróbálják rám erőltetni az akaratukat. S hogy miért nem veszek el erőszakkal senkitől semmit? Mert gyűlölöm azokat, akik a náluk gyengébbek kárán élősködnek. Azok rosszabbak, mint a szúnyogok, vagy a kullancsok. Egy szúnyog vagy egy kullancs mindig a nálánál erősebbel kezd, csak a nálánál nagyobbon élősködik. Bátor teremtmény, mert egyetlen csapással végezhet vele az, akit kiszemel magának. Ezért van az, hogy az az ember, aki a gyengébbeken élősködik gyáva. Ennél fogva pedig nem más, mint egy utolsó, senkiházi, mocskos fajankó, és csak úgy kívánja az okítást. Meg is tanítottam párat a jó modorra. Zsoldos berkekben nem is szeretnek túlzottan emiatt.
Sokat harcoltam, és közben rengeteget tanultam. Igazi fegyvermester lettem, ezt mindenféle túlzás nélkül állíthatom. De belefárad az ilyesmibe az ember. Belefásulsz, ha mindig ugyanazt kell csinálnod. Egy idő múlva rájöttem, hogy semmi új kihívással nem kerülök szembe. Semmi igazi harcban nincs már részem. Unalmassá vált az életem, kellett valami változás. Ezért döntöttem úgy, hogy tanár leszek. Átadom a tudásom az utókornak úgy, mint ahogy egykor a mesterem tette velem. Elindítom a harcosok és fegyvermesterek új generációját az úton. Ez is tisztességes munka. Szükséges munka. Igazi kihívás, és komoly harc. Na és nem mellesleg igencsak jól lehet keresni ezzel is.
Folytattam hát a vándorlásaimat, új helyek és új vidékek lelkes ifjait kutattam fel. Néhányakat már felneveltem és kitanítottam az évek során, amióta az oktatás teszi ki a mindennapjaimat. De oly sok még a tanulni vágyó. Az évek pedig csak telnek. Én sem vagyok már a régi. A testem legalábbis nem fiatalodik, hogy a fene esne belé! De hát ez van. Születünk, élünk, meghalunk. Letelepednék már. Kellene egy hely, ahol otthon lehetek, és ahova hazatérhetek. Egy hely, ahol iskolát alapíthatok. Talán ez az Anwarion lesz az. Talán…”
„… és még le is írja saját maga. Csak azért mert egy jó kedélyű és végtelenül türelmes pap egy különösen átlagos és eseménytelen év hideg telének unalmas napjain megtanította a betűvetés és az olvasás tudományára. Sokak, leginkább a tanítványaim kérleltek rá hosszas órákon át, hogy írjam meg a memoáromat az utókornak arra az esetre, ha idő előtt találna elvinni valami fertelmes nyavalya.
Most éppen van egy kis szabad időm, így hát beadtam a derekam, leírom a történetemet. Legalábbis egy részét. A lényeget. Mert én már csak ilyen vagyok: csak tömören, lényegre törően. Mert ugyebár az, aki felesleges szavak untató áradatával tölti tele a drága pergament, nem lehet más csak valamiféle szíveket és napokat lopdosó poéta, vagy valami semmirekellő, néplázító szónokféle. Esetleg mindkettő…
A harc tudományáról itt nem talál semmit a mélyen tisztelt olvasó. Az efféle dolgokat leírni nem az én tisztem, majd a nagy hadtudorok papírra vetik helyettem. Az én dolgom amúgy is a szemtől szembeni harc, az igazi élet-halál játszmának az okítása. Az pedig írásban ugyebár nem megy, ezt még a legostobább fajankók is hamar beláthatják.
Tehát itt csak rólam lesz szó. Arról, hogy miként lettem az, aki. Hogy miket tettem azért, hogy az legyek, aki vagyok. Arról fogok mesélni, hogy mit kell tenni azért, hogy valaki elmondhassa magáról: én fegyvermester vagyok. Három egyszerű szó, de így együtt nem több és nem kevesebb az értelmük, mint az, hogy létezem és lélegzem. Ez vagyok én: egy fegyvermester. Leginkább a lándzsa az én mesterségem, de azért elég sokféle gyilokszerszám forgatásának rejtelmeit kitanultam az évek során, míg a harc véres útját jártam. Nem kenyerem az öntömjénezés, de bizton állíthatom: ha velem harcolsz, akkor bizony veszíteni fogsz.
Szinte hallom, ahogy felkacagsz: hogy is lehet valaki ilyen magabiztos? A válasz egyszerű: ha nem hiszel magadban, ha nem vagy teljesen biztos a győzelmedben, ha nem vagy képes bármit megtenni azért, hogy az ellenfeled felett diadalt arass, akkor inkább ki se vond a kardod. Ha képtelen vagy minderre, akkor veszíteni fogsz. Lehet, hogy valahogy sikerül harcképtelenné tenned az ellenfeled. Lehet, hogy meg is tudod ölni. Mégis veszítettél: saját magadat győzted le a másik helyett. Ez velem sosem történhet meg. Én nem magammal harcolok. Ha felemelem a lándzsám, akkor csak és kizárólag az ellenfelemre figyelek. Ezért van az, hogy én mindig győzök. Még akkor is, ha menekülnöm kell. Még akkor is, ha megsérülök. És majd akkor is én leszek a győztes, ha holtan fekszem egy nálamnál jobb harcos lába előtt. Én akkor is győztes leszek. Mindig.
Ezt a leckét a mesteremtől tanultam. Siheder voltam még, a tojáshéj még ott fityegett az alfelemen. De rég is volt! Talán a tizenhatodik, vagy a tizenhetedik tavaszom végén járhattunk, amikor a falumba érkezett egy különös alak: messziről lerítt róla, hogy nem egyszerű mihaszna kalandor. A tekintetéből sugárzott az a fajta végtelen magabiztosság, amit az előbb taglaltam. Amikor felpillantottam a kapálásból, s a szemébe néztem, tudtam, éreztem: ő lesz az, aki megvált engem. Igazam is lett.
Mivel a faluban, ahol akkor laktam nem volt fogadó, találomra kiválasztott egy házat, és ott kért kosztot és kvártélyt egyetlen éjszakára. Talán a sors keze volt, talán az Istenek akarata, de nálunk szállt meg. Egész éjszaka beszélgettünk, és neki elmondtam mindent, ami akkor a fejemben kavargott. Kedves olvasóm, teljesen biztos vagyok benne, hogy el tudod képzelni mily hatalmas sületlenségek lehettek ezek. Ő mégis türelmesen meghallgatott, majd egyszerűen így szólt: Tanulnod kell.
Nem tudom mivel győztem meg arról, hogy utálom a paraszti létet. Sose mondta el, én meg nem kérdeztem. Másnap reggel egyszerűen közölte apámmal, hogy elvisz engem. Apám persze tiltakozott, és rettenetesen feldühödött, de nem mert semmit tenni. Nem szerettem otthon, ezt gondolom kitaláltad, s hogy miért nem: mert többre vágytam a földtúrásnál. Semmi mesés fordulat, semmi hatalmas, nagy dráma, egyszerűen csak ennyi.
Lényeg a lényeg: a későbbi mesterem magával vitt, hiába tett meg apám mindent azért, hogy hat fia közül a legidősebbet otthon marasztalja. Sok-sok évvel később hazamentem egyszer, akkor, amikor már fegyvermesternek mondhattam magam. Apám alig akart megismerni. A testvéreim szintén. Mindannyian azt az életet élték, amitől engem megóvott a jó eszem, a kezdeményező-készségem és a szerencsém. Túrták a földet nap-nap után és egykedvűen várták a halált. Kiábrándító volt, de meggyőzött róla, hogy jól döntöttem: én legalább nem egykedvűen várom a halált. Az, aki engem át fog lökni a Kárpit túloldalára biztos érdekes ember lesz. Én pedig nagyon is szeretem az érdekes embereket.
Pár nap híján fél tucat évet töltöttem el a mesterem oldalán, s közben megismertem a lándzsavívás minden csínját-bínját. Kitanultam mindent, ami ahhoz kellett, hogy a saját lábamra álljak. Harcos lettem. Zsoldos. Felbérelhető katonaféle, aki pénzért küzd és nem holmi hűbérúri eskü miatt. Ebből éltem évtizedeken át. Oda mentem, ahol megfizették a tudományomat. Azt tettem, amit a felbérlőim kértek tőlem. Harcoltam. Győztem. Öltem. Méghozzá nagyon sokat öltem. Ezt a részét az életemnek kissé, de tényleg csak kissé bánom: ugyanis nem szeretek gyilkolni. Néha, vagyis elég sokszor persze kellett, de hát ugyebár, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ez van, nem ejtek miatta könnyeket, mert, mint a korábbiakból kiderült én választottam ezt a mesterséget. Nem kényszerített senki.
A harccal töltött évek során tartottam magam néhány alapelvhez. Minden zsoldos így tesz, még azok is, akiknek nagyon kevés a becsülete. Mindenki mást fogad meg: a saját népem fia ellen nem harcolok, vagy papot nem ölök, vagy azt nem bántom, akinek vörös a haja, ilyesmik. Én azt fogadtam meg, hogy ártatlanok vérét nem ontom, és nem veszek el erőszakkal senkitől semmit. Az ártatlanság persze nézőpont kérdése, de azt hiszem, elég jó harcos vagyok ahhoz, hogy fenntartsam magamnak a jogot efféle nézőpontok kialakítására. Ha én azt mondom, hogy valakit nem ölök meg, akkor nem kényszeríthet senki. Ha megpróbálja, rajta fog veszíteni. Nem szeretem, ha megpróbálják rám erőltetni az akaratukat. S hogy miért nem veszek el erőszakkal senkitől semmit? Mert gyűlölöm azokat, akik a náluk gyengébbek kárán élősködnek. Azok rosszabbak, mint a szúnyogok, vagy a kullancsok. Egy szúnyog vagy egy kullancs mindig a nálánál erősebbel kezd, csak a nálánál nagyobbon élősködik. Bátor teremtmény, mert egyetlen csapással végezhet vele az, akit kiszemel magának. Ezért van az, hogy az az ember, aki a gyengébbeken élősködik gyáva. Ennél fogva pedig nem más, mint egy utolsó, senkiházi, mocskos fajankó, és csak úgy kívánja az okítást. Meg is tanítottam párat a jó modorra. Zsoldos berkekben nem is szeretnek túlzottan emiatt.
Sokat harcoltam, és közben rengeteget tanultam. Igazi fegyvermester lettem, ezt mindenféle túlzás nélkül állíthatom. De belefárad az ilyesmibe az ember. Belefásulsz, ha mindig ugyanazt kell csinálnod. Egy idő múlva rájöttem, hogy semmi új kihívással nem kerülök szembe. Semmi igazi harcban nincs már részem. Unalmassá vált az életem, kellett valami változás. Ezért döntöttem úgy, hogy tanár leszek. Átadom a tudásom az utókornak úgy, mint ahogy egykor a mesterem tette velem. Elindítom a harcosok és fegyvermesterek új generációját az úton. Ez is tisztességes munka. Szükséges munka. Igazi kihívás, és komoly harc. Na és nem mellesleg igencsak jól lehet keresni ezzel is.
Folytattam hát a vándorlásaimat, új helyek és új vidékek lelkes ifjait kutattam fel. Néhányakat már felneveltem és kitanítottam az évek során, amióta az oktatás teszi ki a mindennapjaimat. De oly sok még a tanulni vágyó. Az évek pedig csak telnek. Én sem vagyok már a régi. A testem legalábbis nem fiatalodik, hogy a fene esne belé! De hát ez van. Születünk, élünk, meghalunk. Letelepednék már. Kellene egy hely, ahol otthon lehetek, és ahova hazatérhetek. Egy hely, ahol iskolát alapíthatok. Talán ez az Anwarion lesz az. Talán…”
